Barátság

Levente öt évvel volt idősebb Károlykánál, de annak ellenére is barátok voltak. Károlyka- így hívta a nagymamája, aki az apjával együtt nevelte- heves természetű, izgága gyermek volt. Éppen ez tetszett benne Leventének. Így hamar megtalálták a közös hangot, és naphosszat együtt csámborogtak az utcán. Károlyka hét évesen szegődött későbbi barátja mellé. Addig nem tudta, hogy mit jelent szegénynek, elhagyatottnak, kirekesztettnek lenni, örült, hogy mindennap főtt ételt ehet, s bármikor kívánja, hazamehet az apjához. Levente azonban az utcán élt. Már a szülei is ott dolgoztak a kisváros utcáin, így ő is igazán szerette ezt a munkát, hisz csupán csak egy betanult szöveget kellett elmondania a járókelőknek, azok pedig máris adtak érte egy-két lejt. Imádta ezt a semmittevést. Életében nem tapasztalta, hogy milyen az, ha valamiért meg kell dolgoznia, élvezte a napsütést, amely még jobban kicicomázta a gazdag gyalogosokat. És azt is élvezte, hogy mindenkihez szólhat, és hatalma van, mert egyfajta tehetetlenséget vált ki az emberekből, amikor az arcukba szegezi kérését. Nyugodt ember volt, a nélkülözés nem emésztette fel, nem voltak céljai, vágyai, így az a sok pénz, ami a koldulásból bejött, mind a sarki üzletben maradhatott. Egyetlen jó szokása az italozás és kábítószerezés volt. Ahhoz pedig mindig akadt pénze. Házon, családon, életen sosem kellett törnie a fejét, mert önmagán kívül senkije sem volt, csak pár éve Karcsikája. Voltaképpen érte sem kellett sokat aggódjon, Karcsika rendes gyermek volt, hamar beszokott az utcai létbe, szerette a kéregetést, nevetett a bunkó városiakon, sokaknak túl is járt az eszén. Igazi tiszteletbeli tag lett az utcaemberek körében.

 Éppen barátságuknak ötödik telét várták. Hideg novemberi hónapvég volt. Eldöntötték, hogy az együtt töltött hosszú éveket kellőképpen megünneplik, hisz sok pénzt szedtek össze ketten az évek során, sokakat vertek át, sokakat vertek meg, naponta futottak a rendőrök elől, rengeteg üzletet kötöttek, egyformán éltek, és egymást segítették, amikor csak kellett. Két napja gyűjtöttek már erre az estére, megvolt a kellő összeg, mehettek az üzletbe, otthagyni mindenüket. Nem beszéltek előtte semmit, határozott léptekkel szelték át az utcát, az üzletben ki-ki megfogta a kedvencét, majd a pultra csapva azokat, jelezték, hogy a kiszolgálónak jobb dolga nem is lehet a hallgatásnál. Négy üveg vodkával és ugyanennyi sörrel távoztak. A városiak pénzén már hosszú évek óta ilyen jól tudtak élni. Naponta elnevették, hogy az a sok bunkó-mert maguk közt csak így nevezték őket- sajnálatból mennyit képes adni. Hogy tudnak szomorkodni, elmélázni minden egyes kéznyújtás után, mert azt gondolják, hogy első dolguk az étel beszerzése és az evés lesz. De ki akar ételre pénzt költeni, ha a kukából is éppen úgy jól lehet lakni? Na meg Károlyka nagymamája, ő is tud főzni minden héten háromszor, ha kérik.

A nagy mennyiségű italt a főtér egy sötétben rejtőző padján kezdték fogyasztani. Késő este volt, a kisvárosban nem járt már senki az utcán. Nyugodtan hátradőltek, lábukat kiegyenesítve nyújtóztatták s közben fennhangon beszélgettek. Visszaemlékeztek az együtt töltött idő minden meghatározó pillanatára, hangosan röhögtek emlékeiken. Így fogyasztották el ketten az első üveg vodkát. Éppen nyitották volna a másodikat is, amikor a már jól ismert Iván rendőrfőkapitány húzott be kocsijával a főtér parkolójába. Tudták, hogy mi fog következni, hisz hetente háromszor legalább találkoznak vele: hetykén kiszáll a Daciájából, jól bevágja maga mögött az ajtót, lomha lépéseit kimérten teszi meg a padhoz menet, a fejét pedig végig egyenesen az ég felé tartja. Kakaskodik, de nehezen rengő tokájának lötyögését, kövérségében fuldokló lélegzését tompítani nem tudja, bármennyire is kihúzza magát. Ódaérve kioszt két pofont, elveszi a még megmaradt alkoholt, és indul is vissza. Közben hangosan káromkodik, hármat köp a földre, míg a kocsijához ér. Mielőtt beszáll, csak annyit mond: „Dögöljetek meg, undok, büdös senkiházi parasztok. Hogy miért ejtett a földre az atyaúristen!”. Majd teli gázzal továbbhajt.

Pontosan így követték egymást az események akkor este is. Annyi különbséggel, hogy Károlyka egy kicsivel többet ivott, mint általában, és így nem engedte elkobozni a még megmaradt alkoholt. Megfenyegette Iván rendőrfőkapitányt, hogy megöli, ha bármit is megpróbál elvenni tőlük. A kapitány úr megijedt a fiatal fiú hátborzongató határozottságától, a megszokott módszerével továbbra sem hagyott fel: üres kézzel, de büszkén távozott. Csak a lépteit gyorsította ijedtében.

Levente borzongott. A hideg novembervégi szelet már megszokta, nem az csípte libabőrösre a karját, hanem a félelem. Talán életében először félt, főleg olyan embertől, akit szeret. Károlyka eddig nem tapasztalt erőszakossága rosszat sejtetett.

-Menjünk a sikátorba! Most!- üvöltötte Károlyka, majd a padról felemelkedve két mérettel nagyobb síkabátjába nyúlt, és a belső zsebből előhúzta a zacskót. A kezében pedig már ott tartotta a ragasztót. Gyermekkoruk óta kedvelt kábítószerük volt. Ez mindig megnyugtatta, más világba repítette őket. Ennek a gőzébe menekült az apja verései után, az első szerelmi csalódáskor és akkor is, ha valaki kihozta a sodrából. Levente tiltakozott. Nemrég töltötte be a huszonegyet, meg akart komolyodni, nem akart több bódító gőzt, barátja azonban hajthatatlanul rohant a híd alá.

A híd alatti sikátorban Károlyka nagyon furcsán viselkedett. Minden szívás után tágabbak lettek a szemei, görcsösebbek a kezei. Remegett. Egy nagy kő hegyesedett ki a híd szélének sáros betonjai mellől. Felvette és az ölében fogta, míg az éjszakai sötétséget nézte. Mintha keresett volna valamit, úgy bámult, szemrebbenés nélkül a fekete éjszakába. Levente félt. Még mindig félt. Sosem látta ilyennek barátját. Nem mert szólni, de Károlyka egy görcsös lábrángása után mégis megkérdezte, hogy mehetnek-e most már haza?

A válasz tompán érkezett. A nagy kő hirtelen Levente fejére csapott, a halántéka közepen tálalta el. Egy nagy roppanás kísérte, és patakokban folyó vér. A földre rogyott és nem mozdult. Egy éppen arra járó kocsi hátsó lámpájának a fénye világította meg a testet. Károlyka jól látta a mínusz fokban, hogy a kicsorduló vér forrón gőzölög. Bizseregni kezdett a teste. Gondolkodás nélkül vert még hármat a koponyára, ami úgy nyílt szét, mint a friss dió. Megkívánta. Inni, inni akart a folydogáló, sűrűn gomolygó vörösségből. Két tenyerét összeszorítva az áll alá rakta a kezét, és mint aki forrás vízhez nyúl, összezárt ujjaival felfogta a kicsorduló cseppeket, majd mohón kortyolni kezdte a meleg vért. Ízlett neki. Leventét még életében nem gondolta ilyen finomnak, s talán sosem érezte ennél tehetetlenebbnek, mint most. Tetszett, hogy ő lehet az irányító. Hogy ennyi év barátság után most már az ő játékát játsszák. Örült, hogy Levente végre magából ad, és neki, a kicsi Károlykának szolgáltatja ki magát. -Megeszlek, te drága barátom! Hogy lehetsz ennyire édes?- nevetgélt a fiú, s közben a vodkás üveget a falhoz vágva mesélt valami régi történetet barátjának. Örült, hogy az szó nélkül hallgatja. Az üvegnek egy nagyobb darabja a lába mellé esett. Éles volt, akár egy kés. A kezébe kapta és közben arra gondolt, hogy gyerekkorukban a mezőn mindig azt játszották, hogy gyilkosok, tolvajok, ellenfelek. S akárhányszor egymás közelébe kerültek, mindig Levente volt az, aki a vereséget szolgáltatta, hisz mindig neki sikerült előbb a nyaka alá tartani a kést. -Nagy harcos vagy, barátom! De most próbáljuk máshogy. Hadd legyek én, aki legyőz, hadd legyek én, aki a nyakad alá tartja a kést, és meghátrálásra kényszerít. Azzal a holtan fekvő fiú nyakához szorította az üvegdarabot. Szédült közben a ragasztógőztől, így mozdulata hirtelenségében elvágta barátja bőrét. A kisvárosi csendben tisztán hallotta a bőr sercegését, és jól esett neki ez a hang. Olyan volt, mint mikor nagymama anyagot szabott egy ing varrásához. Azt is imádta hallgatni, akárcsak ezt a metszéshangot. Erősebben kezdte vágni a bőrt, a húsig hatolt, majd az állkapcson keresztül egészen a nyelvig. Nem fázott. A kiomló vér melegítette két kezét. Levágta barátja állát és a nyelvvel együtt síkabátja belső zsebébe rakta. Majd hazaindult, mint aki jól végezte dolgát, csendben, nyugodtan ballagott. Az utcán senkivel sem találkozott, olyan mozdulatlan volt a kisváros, mintha megszűnt volna benne a létezés.

Apjához ment haza, pedig oda mostanában ritkán járt. A szobájában aludt a testvére meg az apja is. Lepakolt a recsegő karosszékre, kabátjából gondosan elővette a levágott részt. Majd a ragasztógőz mámorának bódulatában beleharapott, és egy nagy darabot rágni kezdett az eleven húsból. Öccse meghökkent, kérdő pillantására pedig csak annyit válaszolt: „Mintha csirkét ennék. Esküszöm, testvér. Ez nem ember volt.”